NOSZTALGIA HÉTFŐ #3

Már harmadik hete fut a nosztalgiázós bejegyzéssorozat, amelynek ez lesz már az ötödik része. Ötödik poszt, ötödik kötet van a soron, még pedig a Szent Johanna Gimi-ből a Remény.

Fontos! Innestől kezdve enyhén spoileresek lehetnek, így leginkább csak azoknak tudnám javasolni, akik már tényleg olvasták ezeket a regényeket.

Az előző részek:

A Kezdetről IDE,

az Együttről IDE,

az Egyedülről IDE,

a Barátokról készültet pedig IDE kattintva tekinthetitek meg.

Most pedig jöjjenek az én személyes kedvenceim a Reményből.

#1 Napi motiváció

Szétesni könnyű, és önmarcangoló életet élni sem nehéz, a sírásról már nem is beszélve. De kihúzni magunkat, túllépni a hibán és továbbmenni? Na, ez az, ami baromira kemény meló, viszont nagyon megéri.

#2 Tévedni emberi dolog

– Hát… végzősök lettünk – mondta Zsolti már most nosztalgiázva. Kérdőn néztünk össze.
– Még csak tizenegyedikesek vagyunk. – törtem össze az álomképét könyörtelenül. Zsolti értetlenül nézett rám, aztán elgondolkozott.
– Ez kész – vihogott Ricsi, amikor Zsolti szitkozódva elismerte, hogy igazam van.
– Mégis hogy gondolhattad, hogy végzősök vagyunk? – kérdeztem hitetlenül.
– Annyit kamuzott nyáron a koráról, hogy mostanra elhitte, hogy elmúlt tizennyolc – magyarázta Ricsi, mire mindenkiből kitört a röhögés.

#3 Krampusz vs. Móni

– Beülhetek a Télapó ölébe? – kérdezte Móni vigyorogva Zsoltitól, ahogy odalépett hozzánk.
– Vert már pofán krampusz? – kérdezett vissza Kinga reflexből.

#4 ♥

– Milyen volt a szünet? – kérdezte, még jobban körém kulcsolva a karját.
– Nem túl jó – dadogtam zavartan. – Neked?
– Nem volt teljes – nézett a szemembe, én pedig megpróbáltam állni a tekintetét.

# 5 Névváltozás?

Máday vöröslő fejjel nézett végig a hat fiún.
– Megkérném a mélyen tisztelt társaságot, hogy a közösségi oldalakon azonnal írják át az iskola nevét! Ez nem humoros! – förmedt rájuk.
– Miről van szó? – suttogtam Virágnak.
– Hihi – kezdte olyan „virágosan” a mesélést. Amúgy semmi extra, csak a fiúk átírták a Szent Johanna Alapítványi Gimnáziumot Szent Johanna Rehabilitációs Klinika és Elmegyógyintézetre.

#6 ♥♥

– Megvársz? – kérdezte halkan.
– Két és fél éve mást sem csinálok – feleltem, mire lehunyta a szemét, és újra megcsókolt.

#7 Eligazítás egy kis csavarral

– Hé, nem tudjátok, hogy hol kell kérni a belépőkártyát? – állt meg előttünk egy laza, kilencedikes fiú. A társaságunk egy emberként fordult felé, de mielőtt még normális választ adhattunk volna, Ricsi megelőzött minket.
– Figyelj, bemész az aulába, és ott áll egy nő a szobor mellett. Majd ő eligazít – vágta rá visszafojtott mosollyal.
– Kösz – biccentett az elsős.
– De, hallod – szólt közbe Zsolti nyugodtan tegezd le, őt mindenki csak Emikének hívja – bólogatott vadul.
– Oké.
– Ha esetleg elkezd ordítani, ne is törődj vele. Kicsit bolond – tette hozzá Dave.

#8 Enyhe utalás?

– Ez egy Jet-szám… – kezdte, mire mindenki érdeklődve nézett rá. A tanár biccentett Cortez pedig folytatta. – A címe Are You Gonna Be My Girl? – mondta. A teremben zúgolódás és susogás kezdődött, én meg kinyitottam a szótáram, és lapozgatni kezdtem, miközben ránk csöngettek. A tanár kijelentette, hogy Cortez dalszövege házi feladat, aztán mindenki szedelődzködni kezdett. A füzetem fölé görnyedve jegyzeteltem, és csak akkor néztem fel, amikor egy kar támaszkodott meg az asztalomon. Oldalra néztem, Cortez mosolyogva olvasta a füzetem, aztán megfogta a tollam, és áthúzta az egész sort.
– A gyengébbek kedvéért, Google fordító – suttogta nevetve.
– Az lesz – sóhajtottam keservesen. Ez nem igaz, sose fogok rendesen tudni angolul! ☹
Cortez ellökte magát a padomtól, és Ricsivel összeröhögve kimentek a teremből.
– Dave – fordultam hátra. Éppen a táskájába pakolta el az iPadját.
– Használhatnám egy pillanatra? – kérdeztem arra az izére mutatva.
– Kérésed számomra… – huppant le mellém boldogan, és büszkén villogott a kütyüjével. – Mit nézünk?
– Fordító kéne a dalszöveghez – mondtam, és figyeltem, hogy az érintőképernyőn villámsebesen húzogat, pötyög, nyomkod és kapkod.
– Akkor következhet a kedvenc játékom – bólintott. Kérdőn felvontam a fél szemöldököm, Dave pedig vigyorogva megmagyarázta: „kontrollcé, kontrollvé”.
– Ó, persze – nevettem fel.
Aztán akkorát dobbant a szívem, hogy azt hittem, egész egyszerűen kiugrik az asztalra. A dalcím nyersfordítását pislogás nélkül olvastam, és zavartan beletúrtam a hajamba.
– Te – csapott Dave a vállamra. – Ez egy jó szám – mondta. A szemébe néztem, és tudtam, nem annak örül ennyire, hogy le tudtuk fordítani. Azt hiszem, Dave annak örült, aminek én is. Wow!!!

#9 Egy meteorológus sosem téved

– Reggel találkozunk – hajolt felém, magához húzott, megcsókolt, és közben beletúrt a hajamba.
– Khm – köhintett valaki, mire ösztönösen elugrottam Corteztől, és hitetlenül meredtem apura, aki lapátot tartott a kezében.

– Nem is esik a hó! – szóltam mérgesen.
– De anyád szerint fog – mondta.
– És addig így várod? – ráztam meg a fejem hitetlenül.
– Igen – felelte elgondolkodva, és ha rá is jött, hogy nevetségesen viselkedik, egyáltalán nem mutatta. – Ha anyád azt mondja, esni fog, akkor esni fog. Meteorológus – magyarázta, mintha nem tudnám, de az egész kezdett egyre cikibb lenni. Cortez elengedte a kezem, és elköszönt aputól, aki továbbra is hólapáttal állt a hidegben, és… és várta a havat??? Ennél kevésbé átlátszó ürüggyel is utánam jöhetett volna. Mondjuk, megnézni a postaládát, ami tele volt reklámújsággal. Vagy
kihozhatta volna a szemetet. Vagy akármi. Á, mindegy.
Vigyorogva mentem vissza a házba, és felültem a konyhapultra, miközben anyu vacsorát melegített.
– Apád? – kérdezte.
– Várja a havat – feleltem. Anyunak egy pillanatra megállt a kezében a tányér, aztán vállat vonva folytatta a ténykedést.

#10 Egy hónap hosszú idő

– Nem bírom már a sulit. Totál kikészít – csóválta a fejét Zsolti, miközben a pulóverén át nézegette a bicepszét.
– Még csak most kezdődött – nevettem el magam.
– Viccelsz? Már egy hónapja tart! – vágta rá értetlenül.

#11 ♥♥♥

– Melyik szeptember 8.?

Tudtam, miért kérdezi. A levelemben ezt a dátumot említettem arra vonatkozóan, hogy totál beleestem.

– Kilencedikben – mondtam halkan.

Cortez hitetlenül elmosolyodott, megindult felém, és abban a pillanatban gondolkodás nélkül én is odaléptem hozzá. Körülbelül fél lépésre tőle megálltam, ő pedig megragadta a karom, és határozott mozdulattal magához húzott. Nem tudom, hogy ő csókolt-e meg engem vagy én őt, esetleg egyszerre történt. Nem ez a lényeg. A gyomromban lévő valamennyi pillangó felébredt, és vadul csapkodni kezdett, miközben a mellkasom úgy hullámzott, hogy alig álltam a lábamon. Forgott velem az egész világ, és végig azt kívántam, hogy soha ne érjen véget. Mintha csak megérezte volna a gondolatom, Cortez továbbra sem engedett el, hanem többször, egymás után megcsókolt, én pedig alig kaptam levegőt, és a boldogságtól majd szétrobbantam. Végül a homlokát az enyémnek támasztotta, és két keze közé fogta az arcomat.

Kommentben nyugodtan írjátok le a ti kedvenceiteket is. 😊 Ha szeretnétek, hogy belekerüljön a ti kedvenc pillanatotok is a következő posztba (pénteken, a Ketten lesz a középpontban), akkor küldjétek el nekem e-mailben, Molyon vagy Facebookon keresztül. Azt is írjátok meg, hogy hogyan rakhatom bele a posztba, például: megemlítsem e a te nevedet, vagy elég csak az „olvasótól”; én el szoktam látni az idézeteket kis címekkel, ha szeretnétek ti is írjatok.

Folytatás pénteken…

/Képek forrása: Leiner Laura We♥It/